Több és több kérdés következik:
K: Talán a kérdésem túl személyes, de kíváncsi vagyok vajon elérted e az Én-realizációt.
V: Számos alkalommal megkaptam ezt a kérdést a múltban. Ha azt válaszolom “Nem”, az illető talán azt gondolja: “Ha ez igaz, hogyan volna lehetséges, hogy a ő a spirituális megvilágosodás elérésének módszerét tanítsa itt a blogon? Hazug!” És ha azt válaszolom “Igen”, az illető valószínűleg így is azt gondolná, hogy Én hazug vagyok, mert… “Ő belőle hiányzik az alázatosság! Egy Én-realizált személy sosem mondana olyanokat!” Szóval, akkor mit kellene válaszolnom? Elgondolkoztató, nem? Hehe.
A szememben, az egész kérdés az Én-realizációról csupán isteni Ostobaság. Ezt csak akkor tudom, ha Én elértem az Én-realizációt, és nem előtte. Szóval, ha válaszolnom kell a kérdésedre, Én már válaszoltam. Lehetetlen volna számomra elbánni az Én-realizáció egész témájával, csupán a szent szövegekre vagy mások tanításaira vagy puszta következtetésre támaszkodva. Szükségem van személyes tapasztalatra, hogy véghez vigyem annak a nehéz küldetését, ami az emberek tanítása arra, hogyan szabaduljanak meg az ő isteni Ostobaságuktól, hahahahaha. Azért nevetek, mert az Én-realizáció egy monumentális Vicc, az Én-ben eljátszva Maga az Én által. Vagy úgy is hívhatod: Az Ő Játéka. Akárhogy is hívod, ez egy hatalmas tisztelgés az Ő isteni Őrülete előtt. Ebben a világban sok spirituális közösség létezik az Én felismerésnek szentelve, így vagy úgy. De ezek mindegyike olyan nekem, mint egy elmegyógyintézet. Mindezek az emberek, kivéve a spirituális tanítókat (hacsak nem hamis guru-k), őrült individuumok, akik intenzíven küzdenek azért, hogy felismerjék hogy ők az Én. A szememben, az Én szemében aki spirituális tanítóvá vált, mindez abszolút őrület, és Én nem viccelek… vagy talán Én Viccelek isteni módon, hahaha. És az Abszolút Én szemében, mindez az egész Ő, efelől semmi kétségem. Szóval, minden alkalommal, amikor Én eljátszom a spirituális tanító szerepét (azaz mint most ezen a blogon), Én őrült embereket látok, de amikor Én nem tanítok, Én ismét visszatérhetek a valódi természetembe, ami rendkívül Gyönyörteli. Ennek eredményeképpen, azért hogy spirituális tanító legyek, egy kicsit őrültté kell válnom, mivel így látok kötelékben levő embereket, akiknek a segítségemre van szüksége. Tudsz követni?
K: Ki tudnád jobban fejteni a magyarázatod, mert érdekesen hangzik?
Tökéletesen tisztázni fogom neked a témát, egy példával. Tegyük fel, hogy te egy John A. nevű (a név nem releváns ebben a példában, nyilvánvalóan) fickó vagy. De egy nap, valami különös oknál fogva, azt kezded hinni, hogy te vagy Napóleon. Ez valami őrület, de itt van: “Én vagyok Napóleon”, mondogatod egész nap. Ha nincs szerencséd, teljes nyugalomban az utcákat járod, de ha szerencsés vagy, elvisznek az elmegyógyintézetbe, hogy a mentális egészséged helyreállítsák. Ebben a példában John A. lenne az Én (az egyén valódi identitása), míg Napóleon a korlátolt individuum (az Én megőrülve). Azonban, ha ezt az őrült korlátolt individuumot nem viszik az elmegyógyintézetbe, a többséggel van (a többi Napóleon jelölttel együtt természetesen), és egy “Napóleonos” életet fog élni néhány évig, amíg meg nem hal. Szóval, egy hétköznapi személy egy korlátolt individuum, aki a többséggel van, vagyis még nem vitték elmegyógyintézetbe. És az elmegyógyintézet, az a spirituális közösség, ahol őt megtanítják arra, hogy ő valójában nem Napóleon, hanem John A., hahahahaha. Az igazat mondom, a nevetésem ellenére. Ezért mondtam neked azt, hogy amikor fel kell ölteni a spirituális tanító szerepét, az összes spirituális közösség úgy néz ki számomra, mint az elmegyógyintézetek. Ott, a spirituális közösségekben, az összes szerencsés Napóleon, remélhetőleg ki lesz kúrálva ebből a mentális csapásból egy nap. Eközben ők úgy ismertek, mint spirituális törekvők, vagyis az elmegyógyintézet betegei, hahahaha. Nem tudom abbahagyni a nevetést, mert az a szituáció, hogy az Én küzd éveken át, azért hogy realizálja Önmagát, egyszerűen őrületesen vicces.
Visszatérve a példámra, amikor te vagy John A. és te tudod ezt, akkor nincs erőfeszítés arra, hogy John A. legyél, mert ez a természeted. Az erőfeszítés kérdése akkor jelenik meg, amikor azt kezded hinni hogy Napóleon vagy, érted? Szóval, ha eléggé szerencsés vagy, hogy találj egy jó pszichiátert (egy spirituális tanítót), ő megpróbálja meggyógyítani az őrületed először azzal, hogy meghallgatja a történeted a Napóleonos életedről. Egy nap azt mondod neki, hogy annyira örülsz amiért megnyerted az Austerlitz-i csatát, de egy másik nap azt meséled neki, hogy annyira lehangolt vagy, mert legyőztek Waterloo-nál… és azt is elmondod neki, hogy volt egy afférod Josephine-val, haha. Az összes ilyen hülye párbeszéd közted és a pszichiátered között sokáig folytatódik, és ő mindent feljegyez. Egy nap, ő azt mondja neked, hogy ő meggyőződött arról, hogy valóban Napóleon vagy, de közben te meg elkezded ismételgetni a következő kifejezést: “Én vagyok John A.”. Innentől fogva azt ismételgeted éveken keresztül, hogy “Én vagyok John A.”. Hasonlóan, egy spirituális tanítónak hosszú időn keresztül hallgatnia kell a tanítványai Napóleonos életéről mindenfélét, amíg egy nap adhat nekik egy mantra-t. A mantra hallgatólagosan vagy közvetlenül jelzi, hogy “Te vagy az Én”. Érted? Természetesen, ez az általános folyamat, mert néha a spirituális tanító már a legelején adhat egy mantra-t a tanítványnak.
Ez a pszichiáter is ad neked gyógyszert, ami hatni fog az elmédre valahogyan. Ugyanígy, egy spirituális guru adni fog végrehajtandó rituálékat, technikát az Én-en való meditáció jobb módjára, stb. Mindez a kezelés egyáltalán nem volna szükséges, ha képes volnál realizálni, hogy te vagy az Én, és ennyi, de mivel ez általában nem lehetséges azonnal, hosszú időn át folytatnod kell a tabletták bevételét, ismételgetni, hogy “Én vagyok John A.” és hasonlók. Sok év után meggyógyultál eléggé ahhoz, hogy újra haza lehet küldeni. Nem, még nem vagy teljesen megszabadulva a Napóleon szindrómától, de tiszta jelei vannak annak, hogy a mentális egészséged jelentősen javult. A spirituális úton ezt átmeneti szakasznak hívják, amikor azon a határon vagy, hogy közepes szintűből fejlett szintűvé lépj elő. Az ilyen törekvő elkülönülést és nyugalmat keres. Miért? Mert a kapcsolata a többi Napóleonnal kiújítja a betegségét. A hétköznapi életben egy csomó Napóleon van. A spirituális közösségekben szintén vannak Napóleon szindrómás emberek… igen, ez egy fajta spirituális Napóleon lenne, de ugyanaz az őrület, csak spirituális őrületté van változtatva. Mindezek az emberek zavaróak a mi törekvőnknek és zavarják az ő kezelését.
Amikor megszabadulsz az elmegyógyintézetből, vissza mész haza. Előbb vagy utóbb felfedezed, hogy az azonosító kártyád azt mondja, hogy te vagy… John A.! Le vagy nyűgözve! A pszichiáternek végül igaza volt, mert valóban John A. vagy. Ez az a fázis, amikor elhagyod az érdeklődésed az emberi guru-k (a pszichiáterek) felé, és megnő az érdeklődésed a szent iratok iránt (az azonosító kártyád a példában). Még több írás elolvasásával töltött idő után, amelyek szintén azt állítják hogy te valójában John A. vagy, és nem Napóleon, hirtelen teljesen meggyógyulsz a mentális betegségedből. A spiritualitásban, ez a pillanat az Én-realizáció, és a fejlett szinten jön, miután elolvastál egy vagy számos szent szöveget, melyek azt állítják te vagy az Én. Miután végül realizálod, hogy te vagy John A. és nem Napóleon, a játéknak vége… de, mivel olyan sok Napóleon van az utcákon és az elmegyógyintézetekben, nagyrészt meg kell tartanod ezt magadnak. Szóval, most már biztosan tudod, hogy te vagy John A., de tovább játszod a Napóleon szerepét.
A spiritualitásban, az Én-realizált személy folytatja a szokásos életét, azaz megőrzi a külső individualitását, miközben belül élvezi az ő valódi azonosságát az Én-nel. Ezeknek a megvilágosodott embereknek néhánya a spirituális tanító szerepét játssza, ami sohasem jó hír számukra, higgy nekem. Látszólag, körbevéve tanítványokkal, akik a spirituális tanítójukat dicsőítik egy nagyszerű dolog, de ez nem igaz. Egy spirituális tanítónak le kell jönnie egy kicsit az Én állapotából, azért hogy láthasson spirituális törekvőket, akiknek szüksége van a segítségére. Ez azt jelenti, hogy a spirituális tanítónak el kell fogadnia egy kis őrültséget arra az időre, amíg ezt a szerepet játssza. Ha felemelkedik az ő természetes állapotába mint Én, ő nem lát többé tanítványokat, mert ő úgy látja őket, mint az Én, mint Önmaga. Ezen oknál fogva, lent kell tartania magát az őrület arénájában, hogy a többi embernek segítsen. Ez olyan valami, ami nem kerül teljes megértésre, az Én-realizáció pillanatáig. Az Én-realizáció előtt, spirituális tanítónak lenni gyönyörűnek tűnik, de az Én-realizáció után csak egy teljesítendő küldetésnek tűnik. Nincs ebben gyönyörűség, mert ki lel abban gyönyört, hogy megőrül, még ha csak kicsit is?
K: Van valami rövidebb út az elmegyógyintézet elkerülésére és gyors realizációjára annak, hogy az egyén nem a korlátolt individuum, hanem az Én?
V: Elméletben, semmi sem akadályoz meg abban, hogy realizáld a saját Én-ed, mert te Ő vagy, éjjel és nappal. Egyébként, gyakorlatban, Ő (azaz Te) dönt úgy, hogy megőrül és általában hosszú időt vesz igénybe az Ő elveszett természetének a visszaállítása, amely, paradox módon, folyamatosan itt van mint Önmaga. Az összes problémád nem az Én-nel kapcsolatos, hanem a “korlátolt individuummal” (Napóleon a példában). Ráveheted magad, hogy egyik problémát oldd meg a másik után, de ez szintén őrület, mert nincs vége, mivel folyton új problémák jelennek meg. A valódi megoldás az Én-realizáció, mert megszabadulsz a hamis identitásodtól, amely minden problémád forrása. Még ha a problémák folytatódnak is, azok a korlátolt individuumra hatnak, és nem Önmagadra. Ebben az értelemben, egy Én-realizált személy látszólag sok dolog hatása alatt áll, de valójában ő megmaradt érintetlenül.
Az Én esetemben, 27 évbe telt a teljes Én-realizáció elérése, ennyire voltam őrült. Látszólag, minél több évet vesz igénybe, annál büszkébbnek kellene lenni rá, mivel az egyén olyan sokáig meditált és olyan tapasztalt törekvő, stb. Azonban, minél hosszabb ideig tart számodra az Én-realizáció, annál őrültebb szoktál lenni, hahaha. Az emberek, akik nagyon büszkék, mert a spiritualitásban vannak évtizedek óta és még mindig nem érték el az Én-realizációt, csak az abszolút ostobaságukat prezentálják, és nem a bölcsességüket. A bölcs emberek rövid idő alatt megkapják az Én-realizációt. Igen, ez ritkán látott ebben a világban, köszönhetően a törekvők alacsony minőségének, de ez teljességgel lehetséges. Összességében, 27 évet tölteni az “Én vagyok az Én” ismételgetésével, azért hogy realizáljam azt, ami Én voltam, vagyok és mindig leszek, abszolút őrület, ez a legkevesebb amit erről el lehet mondani. Egyébként, tessék itt van: a spirituális utam, hahaha. Nevetek, mert mindez egy óriási isteni Vicc!
Néhány spirituális törekvőnek még számos élet is szükséges annak realizálásához, hogy ők az Én, ami csak növeli a méreteit az Ő Viccének. Az Én Ereje a gyökér-oka mindennek a zavarodottságnak, és az anyja az összes ilyen Napóleonnak, mindazoknak, akik a többséggel az utcán vannak, és azoknak is, akik a spirituális közösségnek nevezett elmegyógyintézetekben vannak. Ezért állítom mindig azt, hogy az Én Ereje a valódi Cselekvő, és nem a korlátolt individuum. Ez az Erő hozta ezt a köteléknek hívott őrületet, és az Ő Kegyelmén keresztül (azaz a Te Kegyelmed), ez az Erő végül elsöpri azt. Soha nincsen külső körülmény által adományozott Kegyelem, annak ellenére, hogy az “Én” szót harmadik személyben használtam. Ez mindig a Te saját Kegyelmed adományozásáról szól, azaz Te adományozol kegyelmet Önmagadnak. Nincsen külső Úr aki Kegyelmet adományozna neked. Ha nem így gondolod, még mindig szenvedsz a Napóleon szindrómától. Mindez a zavarodottság állandó, és azzá teszi ezt a világot ami. Végtelen számú korlátolt individuummá, akik születnek és meghalnak. Arra az időre amíg élnek, ők erősen azt hiszik hogy ők korlátolt individuumok, de aztán végük. Mindezek a korlátolt individuumok akik most élnek, halottak lesznek előbb vagy utóbb. Születésük előtt ők az Én voltak, és a haláluk után ők az Én lesznek. Csak a kettő között ők az Én, aki úgy néz ki mint valaki más. Ez a valaha volt legnagyobb Vicc!
K: Szóval a példádban, az Én-realizált személy egy olyan személy, aki végre megértette, hogy ő John A. és nem Napóleon.
V: V: Így van! Amikor valaki azt hiszi, hogy ő Napóleon, van egy feszültség. Miért? Mert az nem az ő esszenciális természete, hanem egy hamis szerep. Ennek a személynek komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy életben tartsa Napóleont. Ha nem látod ezt a saját életedben, nézz körbe. Nézd, ahogy az emberek folyton megteszik a legtöbbet azért, hogy fennmaradjon és folytatódjék a Napóleonjuk. Például, ha a Napóleonjukat megsértik, annyira felhúzzák magukat. Minél több erőfeszítést tesznek a Napóleonjuk működésének folytatásához, annál többet szenvednek. Mindez az erőfeszítés feszültséggel telt, és hiányzik belőle a valódi Boldogság. Miért? Mert Napóleon (azaz a korlátolt individuum) csupán az Én Erejének a találmánya és nem az ő valódi esszenciális természetük. Ezért az Én nem érhető el semmilyen erőfeszítéssel: Ő az egyén saját esszenciális természete és nem valami kitalált vagy mesterséges, mint a korlátolt individuum. Az Én-realizáció után, egyáltalán nincs erőfeszítés az Én, mint az egyén saját identitásaként való fenntartására, mert Ő természetesen ilyen. Ezt tanította a a nagy bölcs Patañjali is, az ő Yogasūtra-iban IV.25.
Paradox módon, a spirituális törekvők erőfeszítéseket tesznek, hogy lecseréljék a hamis indentitásukat az igazival. Mindez teljességgel abszurd és őrült, de az Ő Játéka (azaz a Te Játékod) ilyen. Ha ezek a törekvők valóban intelligensek volnának, ők azonnal realizálnák az Én-t, mert ők mindig Ő. Sajnos, nagyrészt ők nem nagyon intelligensek, és az isteni Vicc folytatódik.
A saját esetemben, Gabriel az én személyes Napóleonom. Nem foglalom bele a spirituális nevem, mert azt a nevet az egyik “pszichiáterem” adta nekem, emlékeztetőül arra, hogy Én az Én vagyok, és nem Gabriel. Amikor elkezdtem az őrült nemlétező spirituális utam (mert az Én mindig az Én, és sosem fejlődik), ez a “pszichiáter” (spirituális tanító) a következőt mondta nekem: “Amikor eléred a spirituális megvilágosodást, ugyanaz a személy leszel aki most vagy”. Ez fondorlatos volt nekem, mert akkoriban azt képzeltem, hogy az Én-realizáció a teljes megváltozásomat jelenti. Folytattam ennek a fantáziának a fenntartását oly sok éven át, miután ilyen instrukciókat kaptam. De, az Én-realizáció után Én továbbra is ugyanaz az Én voltam, mint mindig. Nem volt változás Önmagamban, mert Én teljességgel megváltoztathatatlan vagyok, a szó legszorosabb értelmében. Azóta Én folyamatosan a Szabadság és Gyönyör egy sűrű tömege vagyok, hogyan tudnék változni akár csak egy kicsit is? A változások Gabriellel történtek, azaz Napóleonnal, de ez irreveláns, és senkit nem érdekel.
Az Én-realizáció pillanatában az egyén végre megérti, hogy ez a Napóleon, és az őt illető problémák soha nincsenek hatással az Én-re, Ő soha nem érintett semmi által. Az Én Állapota olyan csodálatos és Teljes, hogy minden mást elsötétít az Ő Fénye. Nincs visszatérés az ő előző korlátolt állapotába, kivéve amikor a spirituális tanító szerepét játszod, és következésképp le kell egy kicsit jönnöd ebből az Állapotból, azért hogy kötelékben levő tanítványokat láss. Ahelyett, hogy örökké megmaradnál a saját esszenciális természetedben gyönyörködve mint az Én, ennek a személynek kicsit őrültnek kell lennie és lemondani erről a Gyönyörről, hogy segítse a többi embert, akik, meglepően, még mindig nem képesek megérteni, hogy ők a mindenütt jelenlevő Én, csordultig tele Szabadsággal és Gyönyörrel. Tehát senki sem akar egy spirituális tanító cipőjében lenni, kivéve egy olyan személyt, aki még mindig Napóleon szindrómában szenved.
K: Ki dönti el azt, hogy az Én-realizált személy spirituális tanítóvá válik?
V: Az Én. Nincs korlátolt individuum, aki bármiféle döntést hozna ebben az ügyben. Ha a Guru nem aktív a guru-ban, az utóbbi haszontalan lesz. Mivel a Guru az Én Kegyelem módban, ha Ő nem ölti magára a Guru-ság állapotát, az emberi guru nem lesz hatékony. Már elmagyaráztam az egész folyamatát a Guru felbukkanásának a guru-ban. Amikor az egyén érzi, hogy a Guru felemelkedik ilyen módon, ő bizonyosan tudja, hogy ő egy spirituális tanító. Ebben az értelemben minden guru mindig az Én által kihirdetett. Ezt azért mondom, mert néhány ember bizonyosan azt hiszi, hogy a guru-t az ő saját guru-jának kell kikiáltania, de mivel mindkettő a valódi Én, ezért az mindig az Én által kihirdetett, mert soha nincs “másik”. Ha ezek az emberek azt hiszik, hogy a “másik” szükséges ahhoz, hogy valaki guru legyen, ők még mindig a Napóleon szindrómában szenvednek, mert összekeverik a a guru-t a fizikai testtel. A Guru az Én Kegyelem módban, és nem pusztán egy emberi lény. Ebben az értelemben, ha valódi spirituális guru-vá válsz, csak arra van szükséged, hogy a Guru aktív legyen benned, és nem arra, hogy valami másik emberi lény bejelentse azt, hogy guru vagy.
Igen, vannak önjelölt guru-k, de ők hamisak, mert az Én által kikiáltottnak kellene lenniük (“Én” nagybetűvel). Emellett, ha egy másik emberi gurunak kell megmondani a többi embernek, hogy te egy guru vagy, akkor mit fogsz csinálni amikor ez az emberi guru elhagyta a testét? Ez az Én esetem. Szóval, mivel a saját guru-m eltávozott és elmerült az Én-ben (azaz Önmagamban), őt nem lehet feltámasztani azért, hogy bejelentse, az ő tanítványa Gabriel P. végre guru-vá vált. És, mivel ez a világ tele van folyamatosan a világ meghódítását kereső Napóleonokkal, nehéz volna számomra egy valódi guru-t találni, aki bejelenti azt, hogy Én egy guru vagyok. Ahogy látod, az egész kérdés abszurd és sok tanítást újra kellene formálni, mert végül az Én Kegyelem módban a guru, és nem valaki emberi testtel felruházva. Mivel a legtöbb ember teljesen azonosítja önmagát a saját testével, ők összetévesztik az emberi guru-t a valódi Guru-val és a Vicc folytatódik.
K: Szóval, úgy érzed magad mint egy guru.
V: Nem egész idő alatt, csak akkor amikor tanítanom kell. A guru-ság számomra elidegenedés és őrület, mert számomra elég nyilvánvaló, hogy az összes tanítványom az Én. Az egész kérdés a tanítványok Végső Felszabaduláshoz vezetéséről teljességgel abszurd a szememben. Egyébként, követem az Ő Játékának (az Én Játékom, haha, ez csupa móka!) szabályait. Sok ember van, aki erősen érzi, hogy az Én egy mindenütt jelenlevő harmadik Személy. Következésképpen, ahhoz ragaszkodnak, hogy te és a maradék “többi ember” ennek a harmadik Személynek a teremtménye. A szememben, ők teljesen őrültek, ez a legkevesebb amit mondani lehet, mert az Igazság az mindig nem-duális és ezért nincs hely “másiknak”. Egy korlátolt individuum mindig kötődik a fizikai testéhez és elméjéhez, nincs ereje isteni autonómiához és létezéshez az Ő Teremtőjétől elkülönülve. A korlátolt individuum teljességgel erőtlen, szóval hogyan tudna létezni elkülönülve a Mindenható Úrtól? Tudsz követni? Kik ezek a korlátolt individuumok, hogy elkülönülve létezzenek a saját Énjüktől? Ha ahhoz ragaszkodnak, hogy ők elkülönülve léteznek az Én-től, ez téves és csupán arrogancia. Amikor képtelenek megbirkózni azzal az egyszerű feladattal, hogy irányítsák a májukat, hogyan tudnának megbirkózni Mindenható Én-től való külön létezés feladatával? Ez teljességgel képtelenség. Mindazonáltal, ezek a Napóleonok sokasodnak ebben a világban és terjesztik az üzenetüket, hogy a Legfőbb Úr az Valaki Más mint ők. A szaporodásuk ebben a világban mutatja a a nagyságrendjét ennek a kozmikus Viccnek.
Ezért, még a guru-ság is őrületnek érződik, mert neki kötelékben levő tanítványokat kell látnia vagy az egész folyamat teljességgel hülyeség. Ezért, neki le kell jönnie egy kicsit az Én Állapotából, és spirituális tanítóvá kell válnia. Ez elidegenedés a szó legszorosabb értelmében. Például, amikor írok, nekem meg kell maradnom “egy kicsit elidegenedve” vagy “megőrülve” annak érdekében, hogy a jövőbeni olvasók megkapják a jelenlegi cikkem. Ha most azonnal belépnék az Én Állapotába, az írásom megállna, mert az olvasók nem léteznének különbözőként Önmagamtól. Ezért, a spirituális tanítóvá váláshoz egy Én-realizált személynek rá kell vennie a gépezetet, hogy egy kicsit különböző legyen az Én-től, és ilyen módon képes legyen a többi kötelékben levő embert tanítani. Mindez a folyamat olyan érzés, mint egy út a pokolba, de szükséges, mert a Napóleonos tanítványaim még mindig nem értik, hogy ők a dicsőséges Én. Micsoda monumentális Vicc!
Az Én azt mondja: “Most, legyen ez a korlátolt individuum teljesen felszabadult!” és ő szabad. Az Én azt mondja: “Most, legyen ez a korlátolt individuum guru!” és akkor ő egy guru. Ismét, az Én azt mondja: “Most, maradjon ez az összes ember kötelékben levő tanítvány!”, és mindegyikük így marad. Ahogy látod, amit egy korlátolt individuum tesz vagy nem tesz, teljességgel lényegtelen, mert ami korlátolt, az nem tudja irányítani a Korlátlant. Ezt nagyon nehéz lenyelni a korlátolt individuumnak, mert nagyon hozzászokott ahhoz, hogy ő “a cselekvő” és “aki döntéseket hoz”. Ez nem igaz, mert az Én Ereje a valódi Cselekvő mindig. De a Végső Felszabadulás vagy kötöttség esetében, ez az igazság még nyilvánvalóbb, mert a korlátolt individuum által megtett összes erőfeszítés, haszontalan lesz, ha az Én úgy dönt, hogy ő kötelékben marad az elkövetkezendő eon-okra. Azonban, ha Ő úgy dönt, hogy felszabadulttá válsz most azonnal, te, mint korlátolt individuum, felszabadulttá válsz azonnal. Végül, a korlátolt individuum összes erőfeszítése mint spirituális törekvő, a meditáció, mantra ismétlés, kántálás, és a többi gyakorlat formájában, csak az időtöltés miatt volt, amíg a Korlátlan Én eldönti mit kezdjen ő vele. Igen, ez a tanítás kinyírja a bolygó összes spirituális egóját, de ez a teljes igazság. Ha valaki még mindig kételkedik a szavaimban, idővel fel fogja ismerni, hogy teljesen igazam van ennek az abszurd témának a tekintetében, melynek neve “Én-realizáció”. Amikor ő realizálja az ő Én-jét, azt fogja mondani: “Mit csináltam Én ezelőtt?” Ő Napóleon szindrómában szenvedett, ahogy elmagyaráztam.
Legyen ez a Korlátlan Én (az univerzális Viccelő) aki írta és olvasta ezt a cikket imádva örökké!